Keresztül a fenséges Ile-Alataun: I. rész

Kényelmes pakolás után délben már készen is állunk a szocreál „szállodánk” recepcióján az indulásra. Nem kapkodtuk el, még este bevásároltunk mindenféle sajtot, aszalt gyümölcsöt, konzervet egy helyi hipermarketben. Az árak meglepőek: akárcsak itthon, nem túl olcsóak, sőt, valami drágább is. Nem csoda, hiszen a feldolgozott élelmiszerek elsősorban import, orosz termékek, kevés a kazak.

A recepción felhívnak nekünk egy helyi céget, aki vállalja, hogy felvisz a Nagy-Almati-tóhoz, az Ile-Alatau legismertebb, legturistásabb hegyi tavához, mely Almati felett 2511 m-en csillog havas csúcsok ölelésében. A tóhoz egy aszfaltút visz fel, könnyű a megközelítése, így népszerű is az almati lakosok körében. A természetes eredetű tavat a szovjet időkben jelentősen kibővítették, a kifolyásnál felhúztak egy gátat, így ma 14 millió m3 vizet tárolnak itt – mely Almati legjelentősebb ivóvízforrása. Mindennek köszönhetően a forgalmat le is korlátozták, csak néhány cég szállíthat személyeket egészen a tó gátjáig – a többieknek meg kell állnia lent, a völgyben. Monopolhelyzetével visszaélve a fuvaros cég hatalmas összeget akar lehúzni rólunk – így végül marad a Yandex taxi (a helyi Uber megfelelője). Illetve marad a jó néhány óra gyaloglás és a 800 m szint leküzdése a parkolóból egészen fel, a tó gátja alá.

Mivel Kazahsztán hatalmas, az ország is két időzónára oszlik. Mi a +6 órás zóna keleti felén vagyunk, ami azt jelenti, hogy a nap korán kel, ellenben meglepően korán, már este 7-kor besötétedik így augusztusban is. Így tehát este hétkor gyülekező esőfelhők alatt felállítjuk sátrainkat a gát alatt egy igen jól kiépített sátorhelyen, és a közelgő eső elől bevesszük magunkat az egyik esőbeálló házba.

A Nagy-Almati-tótól a gleccserekig

Reggel a Nappal, azaz 5 körül kelünk. Elindulunk felfelé zúgó hegyi patakok, karcsú, sötétzöld fenyvesek között. Útközben két határőr megállít egy útlevél-ellenőrzésre – nem csoda, a hegy túloldalán, merre az út kanyarog, ott a kirgiz határ, karnyújtásnyira. Felsétálunk a tó töltésére, ledobjuk a zsákokat, és fotózkodunk. Illetve fotózkodnánk, ha az egyik határőr toronyból megafonnal kiabálva ránk nem zavarna el néhány perc után. Védik Almati ivóvizét éberen…

Az Almati-folyó völgyén a morajló hegyi patak mellett kapaszkodunk egyre feljebb, csodás fenyvesek, havas csúcsok és virágos alpesi rétek ölelésében. Az út jól jelölt, óránként egy-egy esőbeálló házikót érint, és még egy-egy turistával is összefutunk (itt még).

A kora délutáni órákban érjük el a menedékházat, mely most zárva van, csak a téli hónapokban van nyitva, vész esetére: rikító narancssárga falain napelem és a segélyhíváshoz rádió – tiszta Európa. Nem messze tőle egy jól kiépített táborhely, esőbeállóval, hintával, és néhány kisgyerekes orosz családdal, akik nagy zsákkal ugyanezt a körtúrát nyomják. A gyerekek is. Nem rossz nyári program, ide még utazhatnak az oroszok.

Mi nem kérünk a társaságból – bár kedvesen köszöntenek – de jobb a magány. Letérünk az útról, és a folyó bal partján kapaszkodunk egyre feljebb. Ott, ahol a Kizilsay az Almati-folyóba torkollik, véget ér az út: bakancsot le, jeges gleccservízbe be…

Átkelve a folyón egy végmoréna alatt a hegyi patakkal körbeölelt kis sziget puha füvén állítjuk fel a sátrat. Ma már nincs hova menni: felettünk a Kizilsay mélyen bevágódva a morénába zavarosan hömpölyög, az utolsó füves térszín itt adódik. Mellettünk a morénából kristálytiszta víz fakad, úgyhogy van minden, ami a jó sátrazáshoz kell. Árvíz itt nem nagyon lesz, hiszen a patakot csak a morénából fakadó vizek táplálják, míg a Kizilsay zavaros, kőzetlisztes vize mérgesen hömpölyög kissé lejjebb, jelentősen megduzzadva a napközben forróság által megolvasztott gleccserek olvadékvizétől. Ma ezen már átkelni úgyis lehetetlen feladat lenne.

Még süt a Nap, úgyhogy vidáman pancsolunk a néhány fokos vízben – ami után azért jólesik néhány korty kazak vodka…

—

Ha te is bejárnád az Ile-Alataut, itt a túránk útiterve.

Folytatás: Keresztül a fenséges Ile-Alataun, II. rész