(Az I. részt itt olvashatod.) Az éjszakai lehűlésnek köszönhetően a Kizilsay olvadékvizekkel táplált áradata is lecsillapodott. Így a reggelt egy gyors, frissítő patakátkeléssel kezdjük, majd elindulunk felfelé az úton. Felettünk a négyezres havas csúcsok csillognak a reggeli napsütésben, az égen egy szakállas saskeselyű köröz. Sehol senki, csak a Kizilsay dübörgése tölti meg a levegőt. Idilli hangulat….
Lassan kikopik a havasi rét a talpunk alól, és a kopár, poros végmorénán evickélünk egyre feljebb a közel négyezres Turistov-hágó felé. Körülöttünk havas, jeges csúcsok emelkednek, a mélyben morajlik a gleccserpatak, sehol egy lélek sem. Néha hatalmas dübörgéssel leszakad egy-egy hatalmas szérak valamelyik távoli csúcs függőgleccsereiről, és eltűnik a mélyben.
Dél körül a hágón állunk, alattunk a mélyben a hosszan elnyúló moréna-mezőn túl a Talgar-völgye, felette a jeges csúcsok végeláthatatlan láncolata.
A hágó túloldala nem egyszerű terep: a hópárkány peremén lemászva a moréna alatt ott a gleccserjég, mely folyamatosan olvad, kisebb nagyobb sárfolyamokat indítva el a lejtőn.
És az út is itt kanyarog valahol: egy-egy kőrakás igazít csak útba a moréna szikla-labirintusában. Az SGU 4464 m magas, eljegesedett csúcstömbje folyamatosan ontja a hatalmas jég- és sziklatömböket, melyek hangos dübörgéssel, látványos porfelhők közepette omlanak a mélybe, gurulnak, csúsznak egészen a gleccserig. Szerencsére az út a völgy túloldalán vezet…
A délutáni órákban a végmoréna homlokfala alatt egy havasigyopárokkal, tárnicsokkal fedett réten állítjuk fel sátrainkat.
Reggel a patakot követve ereszkedünk egyre lejjebb. A völgyben a hegyimentők élénk narancssárgára festett hegyi kunyhója mellett vagy 15 ember készülődik kishátizsákkal a túrára. Több helyi arc csomagolja a sátrakat, a konyhafelszerelést, míg a jól öltözött (értsd: méregdrága, feltűnően tiszta túraruhákba bújt) túrázó tömeg elindul a Turistov-hágó felé. Érthetetlen a kép: hogyan kerültek ezek ide? és hogyan került ide fel ez a sok cucc? A magyarázat nemsokára érkezik: egy helikopter rotorjának hangja veri fel a völgyet. Hát így is lehet…
A hegyi rétek virágszőnyegén keresztülgázolva követjük az ösvényt egyre lejjebb: az út a patakot elhagyva hol kőtengereken, hol öreg fenyveseken keresztül vezet egyre lejjebb a Talgar völgyében.
Dél körül egy kristálytiszta hidegvízű forráshoz érünk, melynek pataknyi vize néhány méterrel arrébb beleömlik a Talgar kőzetliszttől zavaros, tejfehér gleccservizébe. A két víz még métereken lassan keveredik össze egymással: az örvények, hullámok mintha egy furcsa táncot járnának, míg végül mindent elnyelnek a Talgar tejfehér habjai.
A Talgar délutánra már egy dübörgő hegyi folyóvá duzzad, mely hatalmas kőtömböket görget.
A folyó és mellékvizeinek hatalmas áradásai mérhetetlen mennyiségű kőzettörmeléket mozgathatnak meg, melyet szétterítenek a völgytalpon, elborítva a havasi rétet, a fenyveseket, derékba roppantva az erdő fáit, és befedve a két méter magas az irányjelző oszlopot is, melynek most is csak a csúcsa látszik ki: így természetesen turistaösvényt ne is keressünk, az több méter mélyen a talpunk alatt pihen a hordalék alatt!
A délutáni órákban egy forrás mellett érintünk egy kiépített táborhelyet: van itt esőbeálló, tűzrakóhely, és egy erdei szauna!
És hogy milyen is ez a szauna? Egy ponyvából és fóliából eszkábált sátor, közepén egy kőkupaccal, a kőkupac közepén meg egy üreggel. A sátor előtt egy hatalmas faszén és hamurakás, mely méterekre árasztja a kesernyés füstszagot.
Hogyan is működik mindez? A kőrakásban tüzet kell rakni, és mikor a kövek felizzottak, a parazsat ki kell húzni, a fóliasátrat magunkra zárni, és lehet is pácolódni a forró, füstös gőzben. Azért nem egy infraszauna….
Az út elhagyja a folyóvölgyet, és erős emelkedésbe kezd. Lassan tapossuk a 100 m szinteket, míg végül egy öreg fenyő tövében egy párkányon kiváló sátorhelyet találunk: felettünk a hegyek, háromszáz méterrel alattunk a Talgar mély kanyonvölgye kanyarog.
És estére megjönnek a szokásos viharfelhők is, melyek mély szürkeségbe vonják a havas csúcsokat…
Reggelre már csak 700 m szint marad a Talgar-hágóig. Itt, 3200 m magasan épül ki Almaty legújabb szelfipontja, a felvonó végállomása a Symbulak csúcsa alatt, ahol bömbölő zene és egy csomó ember fogad. Erős a kontraszt az elmúlt napok magányához képest…
Szerencsére a kazakok feltételezik, hogy aki ide feljött, az felvonóval jött, és nem gyalog, tehát megváltotta a jegyet lefelé is. Így aztán a kutya sem szól hozzánk, beszállunk az egyik felvonó-kabinba, és lelibegünk a középső állomásra, ahol át kell szállni az alsó szakaszra. Viszont itt már kell a jegy, úgyhogy nem ússzuk meg, fizetünk rendesen… Na meg a sörért is, amit legurítunk így 5 nap túra után. Az árakból azért látszik, ide nem a hétköznapi kazak gyárimunkás jár kikapcsolódni egy nehéz nap végén…
Amúgy az egész kóceráj felvonóstul, sípályástul, épületestül európai színvonalat hoz, olyan, mintha az ember nem is Belső-Ázsiában, hanem valahol az Alpokban járna. Csak a sok metszett szemű kazak, illetve kínai turista kölcsönöz az egésznek egy elég érdekes hangulatot.
Hátizsákos, bakancsos túrázó nem sok – konkrétan rajtunk kívül egy sem – meg is néznek rendesen.
Így aztán az alsó állomásról taxival menekülünk vissza Almati poros külvárosába, az olcsó útszéli plovok és cseburekek világába. Nem sokkal később szakadt kockaladák és horpadt Uazok között eszegetjük megérdemelt rizses-húsunkat egy öreg Zil teherautó tövében…
Ha te is felfedeznéd az Alatau hegyvidékét, olvasd el túrakiírásunkat is!
