Kényelmes pakolás után délben már készen is állunk a szocreál „szállodánk” recepcióján az indulásra. Nem kapkodtuk el, még este bevásároltunk mindenféle sajtot, aszalt gyümölcsöt, konzervet egy helyi hipermarketben. Az árak meglepőek: akárcsak itthon, nem túl olcsóak, sőt, valami drágább is. Nem csoda, hiszen a feldolgozott élelmiszerek elsősorban import, orosz termékek, kevés a kazak.
A recepción felhívnak nekünk egy helyi céget, aki vállalja, hogy felvisz a Nagy-Almati – tóhoz, az Ile-Alatau legismertebb, legturistásabb hegyi tavához, mely Almati felett 2511 m-en csillog havas csúcsok ölelésében. A tóhoz egy aszfaltút visz fel, könnyű a megközelítése, így népszerű is az Almati lakosok körében. A természetes eredetű tavat a szovjet időkben jelentősen kibővítették, a kifolyásnál felhúztak egy gátat, így ma 14 millió m3 vizet tárolnak itt – mely Almati legjelentősebb ivóvíz forrása. Mindennek köszönhetően a forgalmat le is korlátozták, csak néhány cég szállíthat személyeket egészen a tó gátjáig – a többieknek meg kell állnia lent, a völgyben. Monopol helyzetével visszaélve a fuvaros cég hatalmas összeget akar lehúzni rólunk – így végül marad a Yandex taxi (a helyi Uber megfelelője). Illetve marad a jónéhány óra gyaloglás és a 800 m szint leküzdése a parkolóból egészen fel, a tó gátja alá.
Mivel Kazahsztán hatalmas, az ország is két időzónára oszlik. Mi a +6 órás zóna keleti felén vagyunk, ami azt jelenti, hogy a nap korán kel, ellenben meglepően korán, már este 7-kor besötétedik így augusztusban is. Így tehát este hétkor gyülekező esőfelhők alatt felállítjuk sátrainkat a gát alatt egy igen jól kiépített sátorhelyen, és a közelgő eső elől bevesszük magunkat az egyik esőbeálló házba.
A Nagy-Almati-tótól a gleccserekig
Reggel a Nappal, azaz 5 körül kelünk. Elindulunk felfelé zúgó hegyipatakok, karcsú, sötétzöld fenyvesek között. Útközben két határőr megállít egy útlevél ellenőrzésre – nem csoda, a hegy túloldalán, merre az út kanyarog, ott a kirgiz határ, karyújtásnyira. Felsétálunk a tó töltésére, ledobjuk a zsákokat, és fotózkodunk. Illetve fotózkodnánk, ha az egyik határőr toronyból megafonnal kiabálva ránk nem zavarnának el néhány perc után. Védik Almati ivóvizét éberen….
Az Almati-folyó völgyén a morajló hegyipatak mellett kapaszkodunk egyre feljebb, csodás fenyvesek, havas csúcsok és virágos alpesi rétek ölelésében. Az út jól jelölt, óránként egy-egy esőbeálló-házíkót érint, és még egy-egy turistával is összefutunk (itt még).
A kora délutáni órákban érjük el a menedékházat, mely most zárva van, csak a téli hónapokban van nyitva, vész esetére: rikító narancssárga falain napelem és a segélyhíváshoz rádió – tiszta Európa. Nem messze tőle egy jól kiépített táborhely, esőbeállóval, hintával, és néhány kisgyerekes orosz családdal, akik nagy zsákkal ugyanezt a körtúrát nyomják. A gyerekek is. Nem rossz nyári program, ide még utazhatnak az oroszok.
Mi nem kérünk a társaságból – bár kedvesen köszöntenek – de jobb a magány. Letérünk az útról, és a folyó bal partján kapaszkodunk egyre feljebb. Ott, ahol a Kizilsay az Almati-folyóba torkollik, véget ér az út: bakancsot le, jeges gleccservízbe be…
Átkelve a folyón egy végmoréna alatt a hegyipatakkal körbe ölelt kis sziget puha füvén állítjuk fel a sátrat. Ma már nincs hova menni: felettünk a Kizilsay mélyen bevágódva a morénába zavarosan hömpölyög, az utolsó füves térszín itt adódik. Mellettünk a morénából kristálytiszta víz fakad, úgyhogy van minden, ami a jó sátrazáshoz kell. Árvíz itt nem nagyon lesz, hiszen a patakot csak a morénából fakadó vizek táplálják, míg a Kizilsay zavaros, kőzetlisztes vize mérgesen hömpölyög kissé lejjebb, jelentősen megduzzadva a napközben forróság által megolvasztott gleccserek olvadékvizétől. Ma ezen már átkelni úgyis lehetetlen feladat lenne.
Még süt a Nap, úgyhogy vidáman pancsolunk a néhány fokos vízben – ami után azért jól esik néhány korty kazak vodka…
—
Ha te is felfedeznéd az Alatau hegyvidékét, olvasd el túrakiírásunkat is!
