Indulás hajnalok hajnalán: fél ötkor már kel a nap, de az utakon senki sincs. Kiérve az észak felé tartó főútra, megjelenik egy-egy jól felpakolt kisbusz, melyek keresztülszelve Törökországot – ezt a hatalmas országot – éjjel-nappal mozgásban vannak.
És valóban nem kicsik a távok: jó bő óra vezetés után kanyarodunk le a főútról. Az út hegyek közt kanyarog, majd egy hatalmas viadukton átszeljük a még feltöltés alatt álló Atatürk-víztározót. A hegyek közt kanyargó Eufrátesz felduzzasztásával létrejött hatalmas víztározó a GAP projekt keretében létesült. A projekt azonkívül, hogy vízzel és olcsó vízenergiával látja el a száraz felső-mezopotámiai régiót, stratégiai jelentőséggel is bír Törökország számára. De minderről majd később, részletesen, Hasankeyf kapcsán.
Most térjünk vissza a Nemrut-hegyhez: mikor a Kr. e. 12. században Hattuszasz meggyengült, lassan elvesztette fennhatóságát Észak-Mezopotámia felett, ahol a kisebb államok függetlenedtek, és kialakultak az új-hettita királyságok. E kis királyságok aranykora egészen a Kr.ne. 9. századig tartott, amikor is az Asszír Birodalom annyira megerősödött, hogy uralma alá hajtotta a régiót, és a Tórosz déli oldalán egy ütközőzónát hozott létre e kis királyságok romjain, mely védte az asszírokat az anatóliai népek északi betöréseitől. Innentől a terület végképp az asszír királyok függésébe került.
E kis királyságok egyike volt a Komagéné Királyság, mely viszonylag nagy hatalomra és gazdagságra tett szert egy időben ezen a területen.
Kr. e. 69-36 között uralkodott itt I. Antiokhosz, aki monumentális síremléket állíttatott magának a környék legmagasabb pontján, a Nemrut-hegy 2206 m magas csúcsán.
Ide igyekszünk mi is.
A főútról lekanyarodva meredek hegyoldalakon, szurdokokban, kis hegyi falvakon keresztül vezet az utunk egyre magasabbra a kopár hegyek között, míg kb. 2000 m magasan meg nem érkezünk a hegy oldalán kialakított parkolóba, a látogatóközpont bejáratához, mivel a Nemrut-hegy az UNESCO Világörökség része. Még reggel 8 óra sincs, nincs itt senki, a jegypénztár zárva – ami mondjuk nem is baj, mert olyan 6000 Ft körül lenne a beugró, még ilyen gyenge líránál is. Kocsiból ki, sorompó mellett be és fel gyalog a hegyen. Amúgy a beugróban benne van a kisbusz is a csúcs alá, de most a kisbuszosok csak odafent bömböltetik a zenét.
Mikor megérkezünk, néznek ránk, és kérdezik: mi vajon hogy a bánatba kerültünk ide? Gyalog – mondjuk. Na ezen bőven el vannak képedve, ugyanis az átlag török, ha nem kell, nem gyalogol. Előkerül az őr is, aki kérné a jegyet, ha lenne. Örül, hogy magyarok vagyunk, de sajnos jegyet nem tud adni. Vissza mi meg már nem megyünk. Végül annyiban maradunk, hogy ha majd leértünk vissza, vegyük meg a jegyet – de szerintem ezt ő sem gondolta komolyan… Sztán ennyiben maradunk. A lépcsőkön felsétálva a hegy keleti oldalára megyünk, ahol feltűnnek a monumentális emberfejek. De tényleg monumentálisak!!!
I. Antokhosz itt temettette el magát. Síremlékéhez a völgyből cipeltetett fel hatalmas kőtömböket, melyekbe belefaragtatta a görög istenek arcképcsarnokát. A szobrok a hegy keleti, illetve nyugati oldalán magasodnak, naponta végignézve a napfelkeltét, illetve a napnyugtát. Arcvonásuk görög, de ruházatuk, hajviseletük perzsa. Ez is jelzi a birodalom identitását itt, a kelet és a nyugat találkozásánál: a dinasztiaalapító, I. Mithriades Callicinus őseit egyik ágról a perzsa Dareiusztól, másik ágon a macedón Nagy Sándortól származtatta.
A felcipelt kőtömbökből tehát kifaragtatta Héraklészt, Zeuszt, Ahura Mazdát és Apollónt. A kőtömbökről lefaragott kavicszúzalékot pedig felhalmozta a hegy csúcsán, mely máig őrzi sírkamráját: nem csak a kincsrablók, de még a régészek sem fértek hozzá a feltehetően ép sírhoz…
