Pár évente sort kerítünk egy klasszikus Gyömbér-Chopok túrára az Alacsony-Tátrában. Csuda kellemes gerinctúrát lehet itt tenni. Maga a terep nem nehéz és távban sem hosszú, kb. 15 km az út, ámde combos, 1200-as szintemelkedéssel.
A menetet kétnaposra komponáltuk, egy lazább, levezető kirándulással másnapra. A brigád nagyobbik része már előző este kiment és elfoglalta a szállást, mi másnap reggel csatlakoztunk hozzájuk. A csapat ezúttal egész nagyra nőtt, nem is tudom mikor túráztam együtt ennyi emberrel. Jee!
Trangoska valamely parkolójából indulva, stratégiai okokból mindig a Stefanika-menedékház – Dumbier-Chopok irányba haladunk, majd onnan le a parkolóba. A sípálya mellett már sötétben is könnyen lebotorkál az ember, hacsak nem a kakasokkal kelt vagy nem nehezíti a terepet hó, jég.
Nyáron (vagyis hó nélkül) egy kényelmes sztráda az út a gerincen, télen pedig egy csodálatos félbetört, összeomlott oreótorta érzetét kelti, megcsúszott tejszínhabbal. Nekem egyébként jobban tetszik így. Mondom ezt úgy, hogy nem szeretem a telet, a hideget, a fázást, a mindezekkel járó körülményességet, persze utána mindig fülig ér a szám.
Egy márciusi péntek volt, „áldott” hétköznap. Miénk volt a hegy.
A parkolóból egy jó órája meneteltünk, az elején inkább fagyott sáros terepen, amit lassan felváltott a néhol firnessé vált hó. 1400 m körül meguntuk a csúszkálást, felkapkodtuk a macskákat, hágóvasakat (azok a tűsarkak, amin én is tudok járni).
A Stefanikánál tartottunk egy üzemanyagszünetet. Onnan egyenest egy nagyon meredek gerillaúton szoktuk megtámadni a Gyömbér csúcsát, most is ezen indultunk tovább. A kaptatón, belefeledkezve a saját zihálásomba, csak az „ott vagyunk már?” kérdés járt a fejemben, de a csúcs még mindig sűrű ködbe burkolózott.
Ahogy láttam magam előtt az embereket, azon gondolkodtam, ha ez a sok túrázó még csak most megy felfelé, akkor biztos nem lehetünk rossz időben vagy nagyon elkésve. Pár méterrel később, mikor újra felnéztem, rájöttem, hogy ezek mind mi vagyunk. Meg kellett állnom, hogy legyen erőm nevetni magamon. Hiába, az én posztom a seprés, kihagyták belőlem a turbót.
Negyed kettő körül végre elértük a csúcskeresztet, nekiálltunk csemegézni, fotózkodni. Mire minden egyéni, csapat- és páros kombináció meg lett örökítve, felsejlett az ég kékje, gyönyörűen kitisztult, melegített a nap, kívánni sem lehetett volna szebbet. A gerincen végigmenni az ajándék a napban.
A hullámvasút végére azért már tisztességesen elfáradtam, a többieket bent a menedékházban melegedve találtam meg, ami még tele volt a nap utolsó csúszására készülő síelőkkel.
Meleg levesek, hideg szendvicsek, tea, kávé, minden maradék elfogyott. A nap már lemenőben volt, kisétáltam mozizni. A ház melletti kis púpon álló toronyra a jég és a szél furcsa formát varázsolt, az égbolt naranccsszínre változott és újra felhők kezdték átvenni az uralmat a kilátás fölött. Ideje menni.
Látva a kiürült sípályát, felvetődött néhányunkban a menet meggyorsításának gondolata… Én kapható vagyok ilyen partizánakciókra, gyerünk hát. Se csúszka, se zsák, semmi nálunk, ámde hátizsák-esőhuzat! Jaj!
Szabályszerűnek és esztétikusnak semmiképp sem nevezném a műveletet, faron, háton, hason, de nagyon vidáman, nagyon hangosan, gyorsan és nagyon vizesen… leértünk, épp sötétre.
Szöveg, fotók: Csortos Júlia
